2012. november 14., szerda

Iron-road-waving on Hochkönig

Sokáig váratott magára, hogy nekiálljak megírni a Hochköniges túránk történetét, de hát tudjátok hogy van ez... amíg kint szép az idő, mászni kell, nincs mese. Szerencsére ebből a szempontból elég jól telt a nyár vége, és az ősz. Nem sok hétvégém volt itthon, és ami maradt is, arra igényt tartott kedves családom :D Meg aztán a hűvös téli estéken a szobában legalább van miről ábrándozni, van mire visszagondolni.

Igazából nem is tudom hol fogant az ötlet, hogy megmásszuk a Hochköniget, és teljesítsük Ausztria leghosszabb és legszebb viaferrátáját. Talán valamikor tavasszal láttam először egy videót róla
és ennyi elég is volt, hogy elinduljon a vezérhangya. Az pedig csak ment, motoszkált, és a kósza ábránd lassan gondolattá, felvetéssé, majd elhatározássá vált. Több komoly tervem is volt a mászótábor előtti hétvégére, de hosszú beszélgetések, pro-kontra érvek eredményeként a következő program mellett döntöttünk Krisztával: 

Péntek meló utáni indulás, höllentáli alvás, majd szombaton egy laza bemelegítés a Nagyvölgyben. Ezután irány Bischofshofen és a Dientel hágó! Éjfél-egy körül értünk ki Kaiserbrunnba, ahol egy nagy alvást követően már el is feledtük az előző hét nyűgjeit. Kora délutánra fent voltunk a KingKong tetején és egy viszonylag gyors (és látványos!) ereszkedést, kis patakos fürdést és energiapótlást követően hamar tovább álltunk.

Sietnünk kellett, hiszen majd 300km várt ránk. Mellesleg nem tudtuk hova megyünk, csak a bergfex.com térképén lőttük be a célt. Közben akadt egy kis izgalom az egyik Jet kúton, mert az automata rendszer 2x70 eurót durrantott le a kártyámról, ami kicsit aggasztott, de szerencsére ez később jóváírásra került. Persze ránk sötétedett mire elkezdtünk a szerpentinen felkacskaringózni a hágóhoz, így nem is láttuk mi vár ránk másnap. Szinte vak sötét volt, mire a navi bemondta a kulcsszót: "Érkezés a célponthoz a jobb oldalon". Persze már a felfele úton lestük a parkolókat, beugrásokat hogy hol aludhatnánk. Ezzel kapcsolatban volt is valami fogadásunk, hogy mennyit kell visszamenni egy alkalmasnak tűnő pontig, amit meg is nyertem. Azt hiszem az első korty welcome sör volt a tét :D Hatalmas fenyők tövében vertünk sátrat, körülöttünk már mindenhol aludtak, úgyhogy szép csendben ettünk pár falatot, és megittuk a nyereményt. Hideg éjszakára készültünk, de emlékeim szerint meglepően meleg, és száraz idő volt. (az volt! - Kriszta) Reggel 7-re tűztük ki az indulást a hágó tetején lévő parkolóból. Ehhez lőttük be a kelést, de már nem emlékszem mikorra. Mindenesetre az alábbi látvány fogadott a sátorból kitekintve. A kép 5:19 perckor készült. Ekkor még nem sejtettük, hogy az elénk táruló látvány bizony a Hochkönig csúcsa a maga 2941 méteres kiszögelésével, valamint azt, hogy pontosan 36 óra múlva itt ért véget életünk egyik legfantasztikusabb túrája.

Hochkönig - 2941m
A reggeli felkelést követően azon kaptuk magunkat, hogy a parkoló ahol este szinte egy talpalatnyi hely sem volt, teljesen üres. Igyekeztünk a készülődéssel, de nem kapkodtunk, mert 2 napra terveztük a mászást. Tudtuk, hogy hosszú és nehéz nap előtt állunk, így ennek megfelelően rendesen és tartalmasan reggeliztünk, elég sok folyadék kíséretében. Reggeli után gyors összepakolás következett, ami nem is olyan egyszerű (legalábbis számunkra, akik ritkán vállalkoznak hasonló "fentalvós" túrára). Azt tudtuk, hogy este a házban alszunk, viszont azzal is tisztában voltunk, hogy ezek a menedékházak inkább az osztrák sógoraink pénztárcájához szabják az árakat, nem a miénkhez.

A kis hegymászózsák tartalma ennek megfelelően az alábbiakból állt:
- hálózsák: mint kiderült, teljesen felesleges volt felcipelni, mert a házban puha párna, és meleg takaró is járt a matracok mellé + fűtöttek is, így a hidegfaktor nem játszott.
- viaferráta cucc
- Kriszta hozott túrabotot (én kocsizáráskor visszadobtam hogy nem kell, amit felfelé bántam picit, lefelé azonban egyáltalán nem)
- telefon, fejlámpa, kés, mentőfólia, néhány gyógyszer
- esőkabát
- SZEM zászló (legfontosabb :D)
- meg persze a fényképező
kaja és innivaló:
- 1 db szendvics kettőnknek
- 1 db 350g-os selyemkalács (kilapítva, tömörítve, hogy kis helyet foglaljon, de az íze, és jelentősége felbecsülhetetlen)
- sok csoki
- még több műzli
- néhány gyümölcs
- kb. 8 gelé (energiagél SZEM-es tájszólásban)
- 2 liter víz fejenként
- 1 energiaital
- valamint fejenként egy sör

Hát így indultunk neki ennek a nem mindennapi útnak. Kiindulási pontunk az 1370 méter magasan lévő Dienten hágó, (egész pontosan a hágón picit tovább kell menni ha Bischofshofen felől érkezünk) és a jobb oldalon lévő parkolóból indultunk az Erichhüttéhez. Gyorsan haladtunk felfelé, talán 20-25 perc kellett az 1545 méteren található házig. Az út ezen része nem tartogatott különösebb izgalmakat, az ösvény jól jelölt, nem lehet elrontani. Közben megpillantottuk a sziklákat és a csipkés hegygerincet melyen a Königsjodler acélsodronya tekereg.
a klettersteig első fele
A beszálló a kép jobb oldalán középen lévő füves nyeregnél van. Az már 2310 méter. A topo 2:30 percet ír odáig, nekünk 2 óra is elég volt, amin azért meglepődtem, mert az osztrák lépték általában fordított helyzetet szokott előidézni. A felfele séta közben pompás díszletek között haladtunk és a völgybe visszatekinteni is egészen pazar látványt nyújtott.
szomszéd sziklacsoport
középen a havas csúcs talán a Großvenediger
A topo, illetve néhány adat az útról:
név: Königsjodler
beszálló: 2310m
kiszálló: 2875m
hossz: 1700m
szintkülönbség: 700m (érzésre több :D)
nehézség: D illetve a közepén egy 1- os biztosítatlan szakasz
csúcs: 2941m
forrás: bergsteigen.at
9 után érkeztünk meg a beszállóponthoz, ahol majdhogynem tömeg fogadott bennünket (igazából meg is ijedtünk, hogy ekkora torlódás lesz végig). Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a klettersteig minden közében állt egy ember. Plusz az indulásra is vártak jó páran. Így aztán szántunk időt fényképezésre, kajálásra, a viaferráta cucc összeállítására, valamint egyéb "technikai" dolgokra (erre útközben nem igen van már lehetőség). Ami már itt feltűnt, hogy rengeteg magyar hangot hallottunk fentről. Egy jó fél, háromnegyed óránk elment itt, de legalább szusszantunk egyet a viszonylag gyors feljövetel után.
vasárnapi csúcsforgalom
10 óra körül járhatott mire elindultunk (intő tábla a beszállónál, hogy ha 11-ig nem indulsz el, utána már ne is tedd), de a torlódás nem igazán akart feloszlani. Arról nem is beszélve, hogy kedves idegen mászótársaink úgy szórták le a köveket, mint ha kavicsot lapátolnának (abból az öklömnyi nagyságúból). No de nem is ez a lényeg. Végre nekivágtunk a liftezésnek. 9 nagyobb csúcson (de ennél jóval több kis csipkéből áll a gerinc) kellett átküzdenünk magunkat, melyek önmagukban is megértek volna egy-egy rövid de nehéz mászást.
Kriszta az első csúcsok egyikén
A harmadik csúcs előtt utolértünk 3 osztrák mászót és egy kisebb forgalmi dugó alakult ki. No nem miattuk, hanem az előttük lévő magyar csapat miatt, akik közt volt pár teljesen kezdő mászó. Ezen mérgelődtünk egy sort..., arról nem beszélve, hogy kezdő vasalókat nem egy ekkora volumenű, és ilyen nehézségű útba kéne belevinni... Szerencsére tudtunk előzni és lassan felvehettük a magunk tempóját. Megritkult a tömeg (de azért így is akadtak forgalmas szakaszok), és kezdett egyre meghódítósabb élménnyé válni.
a gerincről felfelé tekintve, a fenti kiszögellés a Kummetstein
A klettersteig nehézsége nem okozott különösebb gondot, átlag C-s nehézségű. A pikkelyekről, csúcsokról lefelé mozgás kicsit több ügyességet igényel, de tapasztalt mászók lévén ügyesen megoldottuk ezt a feladatot is. Közbe persze rengeteget fényképeztünk (már amikor nem voltam lusta elővenni a gépet), de hát volt mit :D Valamivel egy óra előtt értünk fel az 5. csúcsra., ami egy elég különálló sziklakúp kb. az út harmadán.
pózolós, valahol az út harmadán...
Itt jött a mászás egyik legizgalmasabb része, a Flying Fox. Ez egy drótkötél pálya két szomszédos sziklacsúcs között. Azért pszichés, mert nincs biztonsági szál. Egy masszív drótkötél van és kész. Meg alatta a sokszáz méter meredély. Persze a félősebbeknek van kerülőút lefelé (30 méter lehet), de minket más fából faragtak :D. Én indultam neki elsőnek. Becsatoltam magam egy fix hevederbe, plusz ráakasztottam a két fékes szálat is. Ha már drótkötélből egy van, legalább karabinerből legyen három... Kicsit lejtett a pálya, úgyhogy gondoltam majd szépen átcsúszunk a túloldalra. Az előkészületek és a bátorsággyűjtés után ellöktem magam a sziklától. Az első pillanatban tudtam hogy hiba volt... A Petzl Am'd-ből úgy fröcsögött a fémszilánk a szikrázó nyári napsütésben, mintha flexszel vágták volna. Hamar rájöttem, hogy az acél sodrony bizony köszönőviszonyba sincs a puha alumínium karabineremmel. A szívem majd megszakadt érte. Egy acél karcsi bizonyára jobban csúszott volna, de mivel csak szemre lejt eléggé a drót (valóságban nem annyira), azzal se lehetne átcsúszni. Talán egy csigával (ami elég nagy ahhoz, hogy a vastag drótkötél beleférjen).
a Flying Fox,, az út egyik legizgalmasabb része
A felszerelés kímélése érdekében így kézből dolgoztam. Méterről méterre küzdve le a maradék távot. (utólag gondolkodva lehetett volna lajhár módjára csimpaszkodva is). Őszintén megvallva a túloldalra érve kicsit megkönnyebbültem. Na nem mintha lett volna bármi okom is a bizalmatlanságra a drótkötél felé, de hát az ördög sosem alszik, mint tudjuk. Kényelmes pozíciót vettem fel, majd elővettem a gépet, hogy levideózzam Kriszta mutatványát. Hasonló módszerrel oldotta meg ő is az útjutást, mint én. Az utolsó mozdulatokra mindkettőnk karja rommá durrant :D de mindketten boldogok voltunk, hogy átértünk. Szusszantunk egyet, gyönyörködtönk picit a tájban, majd igyekeztünk tovább.
ez akár sziklamászós képnek is elmegy!
Átmásztunk a Teufelshörndl-ön (Ördögszarv talán?), majd még egy hármas csúcs következett, amiről elég jó kilátás nyílt minden irányba. Remekül beláttuk az út második felét, ahova egy 1- os mászással lehet feljutni.
balra nézve "kis" hófolt (2500m környékén lehet)
a 7. csúcs tetején
Jobbra nézve picit elbizonytalanodtunk, mikor megláttuk a lefelé vezető utat. Rengeteg ember botorkált a meredek leejtőn, ami csöppet sem nézett ki biztonságosnak. Ráadásul itt is volt kőomlás rendesen. Az alsóbb szakaszon láttunk 2 mászót, akik felé egy babakocsi méretű szikla gurult, majd pár méterrel feljebb megpattanva, mellettük csapódott be és gurult tovább. A két mászó egyből elkezdett felfelé rohanni, hogy egy nagy szikla mögött fedezékbe bújhasson, ugyanis a hatalmas sziklatömbnek volt pár kísérője is. Elég necces helyzet lehetett számukra. Mi meg lélegzetünket visszafojtva figyeltük az eseményeket. Szerencsére megúszták, és a kőhullás elcsendesedése után tovább indultak. Mi is így tettünk, de bennünk maradt az aggodalom a másnapi lejövetel miatt.
ez bizony a lefelé vezető út alsó szakasza
a lefelé vezető út felső szakasza
A lefelé vezető út tényleg ilyen meredek, nem csal a kép. A szintkülönbség ezen kb. 1300 méter!
középen fent a Matrashaus, és a Hochkönig csúcsa, 2941méter
Az út "felénél" megszűnik a drót, és egy kis szabad mászás jön. Itt lehetőség van félbeszakítani a túrát (Emergency Exit Point), és a kijelölt ösvényen lemenni. A Kummetstein előtt megint csak egy rövidebb kényszerpihenőnk volt, mert kicsit bedugult az út, de ezt egyáltalán nem bántuk. Jól esett pihenni, enni és csak úgy gyönyörködni a tájban. Az utolsó előtti csúcsra egy kicsit nehezebb C/D-s szakasz vitt fel. Jóval dél után járt már az idő mire felértünk. (2772 méteren vagyunk, a fényképek szerint délután fél 3 van.)
Kummetstein tetején
Innen még egy nagyobb ereszkedés és megrohamozzuk a Hoher Kopf 2875 méteres csúcsát. Ennek aljában találkoztunk két szlovákiai magyar mászóval (Krisztián és Viktor), akik szintén újoncok voltak a viaferrátázás területén. Együtt haladtunk velük tovább. Közben a beszélgetésünkből kiderült, hogy egy nagyobb csapattal indultak, akik közben lemaradtak (utólag megtudtuk, hogy félúton éltek a lehetőséggel és  visszafordultak), ők pedig minden tapasztalat, és rutin nélkül jöttek fel. Ha jól emlékszem Krisztián beülőjének hátsó pántja nem volt becsatolva (ami ugyan nem jelent veszélyt) de igazán ejnye-bejnye a tapasztaltabb vezetőjüknek, hogy így engedték el őket! Mindegy, megigazítottuk. Látszott rajtuk, hogy nagyon fáradtak már, de közel volt a vége. Még egy népesebb magyar csapat is volt előttünk. Velük a Hoher Kopfon tetején váltottunk pár szót.
közelinek tűnik, pedig még nem az
Másfél óra volt az utolsó 100-150 méter szint, de délután 5-re elértük a kiszállópontot. 7 óra fárasztó mászás volt mögöttünk, mégsem éreztem magam összetörve. Sőt... Határtalan öröm és boldogság töltött el bennünket! Gratuláltunk egymásnak, majd következtek a szertartásos dolgok: csúcsfotók, csúcscsoki és bejegyzés a falkönyvbe. Nagyszerű volt fent állni 2875 méteren és körbetekinteni az Északi-Mészkőalpokon. (Istenkirály érzés I.) Gyönyörű tiszta idő volt, így ráadásként (igaz csak picibe) láttuk a Grossglocknert és a Großvenedigert.
Kriszta regisztrál :D
Ahogy már említettem, fent a Hoher Kopf-on találkoztunk a másik magyar csapattal is. Rövid szusszanás és beszélgetés után újdonsült barátainkkal elindultunk a ház felé. Az első hófoltig jutottunk, ami mindössze pár 10 méterre volt a kiszállótól. Az egész napos kánikula után jól esett a hideg hó tapintása. Hógolyóztunk kicsit, közben pedig Krisztiánnal és Viktorral megbeszéltük, hogy jöjjenek velünk a menedékházba, és töltsék fent az éjszakát. A többiek a lemenetel mellett döntöttek, és elindultak lefelé a meredek lejtőn vezető keskeny ösvényen (délután fél 5 körül lehetett). Szerintünk nem volt egy túl bölcs ötlet, egyrészt mert kezdő túrázók is voltak velük, másrészt tisztában voltunk a leút hosszával. A meredek sziklalejtőt így erős szürkületben, a végét pedig sötétben kellett megtenniük. (ráadásul mire felértek, már rég elfogyott a vizük, volt, aki már betompolva csak bámult maga elé… - Kriszta) Nem lehetett kellemes...
Csúcsfotó a Hoher Kopfon, háttérben a Grossglockner
A mi szemünk előtt viszont ott lebegett a cél. Nagyjából 1 km és 150 méter szint várt még ránk. Időben talán egy óra lehetett. Az utolsó rész elég laza, nagyobb sziklákból álló meredek ösvény volt. Minden mozgott a lábunk alatt, de nem fogott ki rajtunk.
szemünk előtt a csúcs!
közelnek tűnik, pedig messze van
Fél 7 előtt értünk fel a Matrashaus-hoz. Első dolgunk a cipők és bakancsok levétele volt! Ez nagy megkönnyebbülést jelentett nyúzott lábainknak. A kicsit ugyan éles, de kellemesen meleg köveken való mezítlábazás hamar helyretette a keringést bennük. Leültünk fújni egyet, és elővettük féltve őrzött szendvicsünket (azt az egyet... kettőnknek), de a kissé meleg HB sem várakozott sokáig a táskában. A gyors energiapótlás után bejelentkeztünk a házba, megkaptuk a fekhelyünket (bazinagy szoba, k.sok ágy, kényelmes matrac párnával és takaróval), lecuccoltunk. Papucsot húztunk, majd egy nagy adag frittatensuppe-val (húsleves palacsintatésztával) és egy nagy pohár sörrel kiültünk a teraszra vacsorázni.
frittatensuppe - ennyi luxus belefért...
Leves ilyen jól még nem esett, arról nem is beszélve, hogy úgy töltötte vissza belénk az energiát, mint valami mágikus csodaszer. Az asztal melletti 1000 méteres panorámáról nem is beszélve (Istenkirály érzés II.).
a leves után még egy kis sörözés a naplementében :D
Előkerült persze a SZEM zászló is, ha már felcipeltem idáig. Promókép a mászókörnek pipa :D 
SZEM-ezünk
Más dolgunk nem lévén, az este további része azzal telt, hogy vártuk a naplementét. Ültünk a köveken és beszélgettünk. Persze közben hideg sört kortyolgattunk és még a kilapított kalács is előkerült a táskából :D
esti program: csoportos naplementenézés
Életem két legszebb naplementéjéből ez volt az egyik (Istenkirály érzés III.) (a másik az Atlanti-óceán partján volt Tarifán). A Nap utolsó sugarai gyönyörűen játszottak az előttünk elterülő hegyeken.
naplemente a hegyek felett
Az utolsó napsugarak eltűnésével lassan mi is behúzódtunk a házba. Hosszú volt a nap, ránk fért a pihenés. Emeletes ágyat kaptunk, én aludtam fent. Pont kiláttam az egyetlen ablakon (30x30cm-s lehetett), úgyhogy mondhatni panorámás helyet kaptam :D Viszont ami ezután jött, arra nem számítottam. Pedig csak kicsit kellett volna belegondolni a dolgokba. Képzeljétek el, hogy  egy pici szobában 30 ember milyen gyorsan használja el a levegőt. Szerintem nem kellett sok idő. Rám jött a fejfájás, egyszerűen nem bírtam aludni. Ráadásul a fejem mellett úgy horkolt valaki, mint egy lüktető/bőgő bika. Már azon gondolkodtam, hogy hozzávágom a párnám, de valahogy lebeszéltem magam erről (füldugó… :D - Kriszta). Talán fél 4-ig forgolódtam álom és ébrenlét határán, ebben a kellemetlen állapotban, aztán betelt a pohár. Felöltöztem, és kimentem a friss levegőre. Az ajtóban valakin majdnem átestem (gondolom szintén megunhatta a horkolást a szobában) mert ott feküdt a padon egy plédbe burkolózva. Kint meglepően kellemes meleg volt, és eszméletlen pazar csillagfényes éjszaka! Fél óra alatt többet töltődtem a szabad levegőn, mint bent az ágyban.
sötétbe burkolózott a völgy
Aztán összeszedtem magam, és visszamentem. Legnagyobb örömömre a Horkolóka abbahagyta a horkolást. Nyugodtan hajtottam a párnára a fejem, de már a másik irányba fordulva. Gondoltam ha megint rákezd az ipse, majd egy jól irányzott rúgással jobb belátásra bírom. Nem kellett sok, rákezdett, de nem tettem. Elnyomott az álom. 7-kor szinte alig rezdült az óra, már pattantak is ki a szemeim. Szörnyű éjszaka volt, örültem a reggelnek. Mire felkeltünk, a házban már nyüzsgött az élet. Reggelire jó tömör (ragacsos) barnakenyér volt, meg mindenféle rávaló, vaj, méz, lekvár, nutella... meg annyi tea, amennyit inni bírtunk. Próbáltunk is minél többet, mert kb. 1-1 liter vizünk maradt a leútra, ami végig tűző napon vezetett. Reggeli után összecsomagoltunk, majd búcsút vettünk a Matrashaustól. Igyekeztünk, hogy a nagy tömeg előtt biztonságosan leereszkedhessünk a meredek lejtőn. Van egyébként egy másik útvonal is lefelé, de az 30km, és 8-db 2500 méter feletti csúcson visz keresztül. A topo szerint 4 óra az út Stegmoosalm-ig, meg még onnan úgy fél a parkolóig. Azt hiszem 8-kor indultunk a háztól.
a gerinc másik szemszögből
Nem csalódtunk a lefelé vezető ösvényben. Pont olyan szar volt, mint amilyennek felülről tűnt. Minden mozgott, vigyázni kellett, nehogy a másikra rúgjunk egy követ (de legalább elég jól volt jelölve). Cserébe teljes panorámát kaptunk az előző napi utunkra. Innen látszott csak igazán, hogy mekkora szintek voltak benne. Nagyon lassan haladtunk lefelé. Kriszta el is tette a túrabotjait, mert szinte folyamatosan kapaszkodni kellett. (számomra horror volt lejönni, többször mantráztam magamban a soha és többé szavakat tartalmazó mondatok különböző, nem mindig szalonképes variációit… - Kriszta)
akik korán keltek, 9 óra környékén már magasan jártak
Az időjárásra nem lehetett panaszunk, verőfényes napsütés volt, egy szál felhőt nem lehetett látni az égen. Nem kapkodtunk, megfontoltan haladtunk. Közben csináltam csomó képet az útról, meg a koránkelő mászókról :D Ők valószínű megteszik egy nap alatt ezt a karikát. Amin meglepődtünk, hogy volt olyan, aki ezen a meredek szaron felfelé jött, vagy inkább szaladt.
közelinek tűnik a zöld sáv, pedig még több óra volt...
A Flying Fox-on is épp áthaladt egy csapat, így erről is tudtam remek felvételeket készíteni. Krisztával elhűlve bámultuk a semmi fölött mozgó pontot... Durva! :D
nagy hegyek, meg egy pici pont
A nagy melegbe lassan kortyoltuk a maradék vizünket. Hatalmas felüdülést jelentett, amikor elértünk egy hófoltot, és azzal hűsíthettük magunkat. Óvatosan átkeltünk rajta, majd hamarosan elértük a növényhatárt. Örültünk a virágos alpesi rétnek, jól esett leheveredni benne, és fújni egyet. Innen már tulajdonképp laza túra volt az út lefelé, csak a Nap tűzött eszméletlenül.
Egy óra alatt elértük Stegmoosalm-t. Az utolsó korty vizemet a kerítés mellett szívtam ki a camel back-ből, de itt már nem érdekelt. Annyit ihattunk a kútból csordogáló friss vízből, amennyi belénk fért. A biztonság kedvéért megtöltöttem egy kulacsot. Fél óra alatt elértük a főutat. A kerítésnél csodálkoztunk rá, hogy hiszen mi itt aludtunk előző éjszaka. Jó érzés volt levetni a cipőnket. Új barátaink felajánlottak egy fuvart a parkolóig, amit sietve el is fogadtunk. Túránk ezzel vétet ért. Boldogok voltunk, hogy sikerült teljesíteni a kitűzött célt. Ha röviden kéne összefoglalnom a hétvégét, akkor Piotrowski írása jutna eszembe:

"A hegymászás kilenctized kínlódás és egy tized öröm. A kilenc tizedről hamar elfeledkezik az ember. Az egy tizedben megmarad a csodálatos sötétkék égbolt, a milliónyi csillag, az önmagunk és gyengeségünk feletti győzelem öröme, a barátság szálai. Ezt az egytized részt sosem felejtjük el. Levisszük magunkkal a völgybe, mint a legdrágább kincset.”
Tadeusz Piotrowski

Hogy könnyebb legyen elképzelni, valahogy így nézett ki a mutatvány (6km fel / 5,2km le):



Kriszta így írt róla az edzésnaplójában:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése